Ma van a Pride mozgalmat elindtó Stonewall felkelés ötvenedik évfordulója. 1969 június 28-án rendőrök ütöttek rajta a New York-i Stonewall Inn báron, amely közösségünk legszegényebb és leginkább marginalizált tagjainak, drag queen-eknek, transzneműeknek, feminin meleg férfiaknak, butch leszbikusoknak, köztük több hajléktalannak volt törzshelye. A rajtaütés spontán felkeléshez vezetett, amit a következő napokban a rendőrség megpróbált leverni, de a város lakossága kiállt a felkelők mellet.
Azóta 50 év telt el. New York város nemrég bejelentette, hogy emléket állítanak Marsha P Johnsonnak és Sylvia Riverának, a fekete illetve latin transz nőnek, akik kulcsszerepet játszottak a felkelésben és a Pride mozgalom elindításában. A negyedszázada állított, két fehér férfit és két fehér nőt ábrázoló szoborcsoport pont azokról nem emlékezett meg, akiknek olyan sokat köszönhetünk.
50 év telt el, ez most az ünneplés ideje, de elsőre, be kell vallanom, eléggé elszomorodtam. Magyarországon a transznemű állampolgárok nem változtathatják meg a nevüket és nemük elismertetésére sincs már lehetőségük, mert ezeket a jogokat a kormány eltörölte. LMBT+ közösségünk többi tagjait is komoly hátrányok és atrocitások érik. Korábban terrorizmusért elítélt nácik jelennek meg rendezvényeinken, akiket a rendőrség mintha nem lenne képes időben eltávolítani. Olvassuk a híreket.
És mégis van mit ünnepelni. Az eddig elért jelentős sikerektől a metszetszemléletű queer feminizmusig, ami végre a Pride mozgalom elindítóit és roma testvéreinket is képviseli. Hogy minden évben egyre többen vagyunk a Budapest Pride-on. Hogy egyre többen vállaljuk a láthatóságot, amivel lassan, de biztosan magunk mellé állítjuk a társadalmat. Hogy erősek vagyunk, és nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni. Hosszan sorolhatnám, de most csak azt emelném ki, amit ma a legfontosabbnak tartok megünnepelni: a büszkeséget és az összefogást, amik a Pride mozgalmat elindították. Azt, hogy büszke lehetek magamra, és rátok is. De legfőképp az összefogást, amivel többet tudunk elérni, mint külön-külön.
Mi a Prizma közösségben azt gondoljuk, hogy úgy tudunk legjobban emléket állítani Marsha P Johnsonnak és Sylvia Riverának, hogy mi is együtt küzdünk a jogainkért, és a többi LMBT+ szervezetet is arra kérjük, hogy ne feledkezzenek meg a szivárvány egyik színéről sem. Mindig, minden alkalommal büszkén álljunk ki egymásért is!
A mi Stonewall lázadásunknak még nincs vége.